Liora lan Sang Hyang Juru Tenun Lintang: Pasemon bab Kamardikaning Ati

Kanthi busana dongèng ingkang kebak sastra, «Liora lan Sang Hyang Juru Tenun Lintang» njlèntrèhaken pitakenan ingkang paling tuwa: pinten perangan gesang kita ingkang saèstu kita pilih piyambak, lan pinten ingkang sampun ditenun saderengipun kanggé kita? Ing donya ingkang katingal sampurna, ingkang dipunjagi laras déning kekiyatan inggil — Sang Hyang Juru Tenun Lintang — wonten lare wadon asma Liora ingkang alon-alon nyuwun pirsa: kénging menapa? Tumrap pamaos ingkang gesang ing budaya ingkang ngajèni raos rukun lan tansah dipunwulang supados "manut", pitakenan punika lajeng krasa raket ing manah: nyuwun pirsa punika dudu nyulayani tatanan, nanging ngajèni tatanan wau cekap lebet ngantos purun mikiraken. Awit saking punika, ngudi kawicaksanan inggih kedah wani mireng swantening batin piyambak. Ing telenging cariyos, buku punika mujudaken pangalembana ingkang sareh tumrap ajining kekurangan lan kekendelan kanggé tansah nyuwun pirsa.

Ing sela-selaning dinten ingkang kebak tuntutan supados kita tansah laras lan "manut" dhumateng kahanan, asring wonten raos gatel ing telenging batin ingkang mboten saged dipunkukur. Kita asring ngrasa bilih sedaya lampah gesang punika kados sampun ditenun kanthi rapi, saéngga mboten wonten papan kanggé mangu-mangu. Nanging, lumantar Liora, kita dipunajak kanggé ngrangkul malih "Watu Pitakon" ingkang kita gadhahi. Ing mriki, pitakenan dudu gegaman kanggé ngrusak, nanging dadi wiji kanggé thukul. Buku punika mboten namung nyritakaké babagan pambrontakan, nanging babagan kados pundi kita saged dados wicaksana (ngudi kawicaksanan) ing tengahing sistem ingkang asring krasa adhem lan kaku.

Wontenipun "Pendhapa Panantèn Kawruh" ing jeroning crita nggambaraken kados pundi wigatinipun nggadhahi papan kanggé dadi "mateng" bebarengan. Ing mriki, tiyang sepuh saged maosaken crita punika dhumateng lare-lare, dudu kanggé maringi jawaban ingkang cepet, nanging kanggé mbangun raos tanggung jawab dhumateng saben pilihan. Buku punika ngélingaken bilih kauripan ingkang tanpa pitakenan punika kados déné tilèm ingkang dangu. Nalika kita wiwit tangi, pancèn krasa sakit, nanging ing kono urip ingkang sanyatané nemu cekelan. Crita punika dadi kanca ingkang anget kanggé sapa waé ingkang ngrasa bilih harmoni ingkang sampurna kadhangkala krasa suwung tanpa ananya krenteg kangen dhumateng kabeneran.

Tumrap kula, perangan ingkang paling nrenyuhaken nanging ugi kebak dhestun inggih punika nalika Zamir nyobi nambal "Goro-goro" utawi suwèkan ing langit kanthi sesingidanan. Wonten ing mriki ketingal sanget padudon batin antawisipun kepinginan njagi praupan (citra) ingkang sampurna lan kasunyatan ingkang sampun ajur. Ing kabudayan kita, asring wonten meksan supados kita nutupi "cacat" supados mboten ngisin-isini utawi ngrusak katentreman umum. Nalika Zamir nyambut damel sewengi muput kanthi driji ingkang medal getihipun namung kanggé masthèkaké bilih "jahitan" wau mboten ketingal, kita saged ngrasakaké kados pundi awratipun nanggung beban sistem ingkang mboten angsal klintu. Punika dudu babagan nambani tatu, nanging babagan kados pundi kita asring milih "ngapusi" awaké dhéwé supados donya tetep katingal éndah, sanadyan ing jeroné krasa kosong lan atis.

Goro-Goro: Amikor egy gyermek kérdése szétszakította a világ vásznát

A Liora és a Csillagszövő olvasata jávai szemmel — a rasa (belső érzés), a kelir (az árnyékvászon) és a kayon (az életfa) tükrében.

Jejer (A nyitány): A világ mint Wayang

Létezik egy régi tanítás, amelyet a nagyapa súg az unokájának, amint a blencong (az olajlámpa) meggyullad, és a kelir (a vászon) kifeszül: az élet egy wayang, egy árnyjáték. A vászon a világ. A lámpa az Úr fénye. Az árnyékalakok mi vagyunk, emberek. A dhalang pedig — a bábjátékos, akinek a kezét a báb nem láthatja — fogja a darabot, mondja a szövegét, és a végén ismét elülteti a gunungant (az életfa alakját), hogy a világ visszatérjen a nyugalomba. Már minden el van rendezve.

Ezért amikor Liora történetét olvastam, nem éreztem úgy, mintha egy távoli ország meséjét olvasnám. Úgy éreztem, mintha ismét a vászon előtt ülnék. A "Szövedék", amelyről ez a könyv mesél — egy éhezés nélküli, szenvedés nélküli világ, ahol minden szál megtalálja a helyét "a legpontosabb számítások alapján, annyira tökéletesen, hogy az már fáj" — nem más, mint a tökéletes vászon. A Csillagszövő az a dhalang, aki "némán csomózza az élet hálóját". Mindenki megkapta a kijelölt útját, édesen és szilárdan, "amelyet mégis lehetetlen kikerülni".

Ez egy gyönyörű világ. De a jávaiak már régóta tudják: egy hibátlan szövedék — mint egy gending (gamelán kompozíció), amelyben soha egyetlen hamis hang sem fordul elő — a legkedvesebb ketreccé válhat. És abban a kedves ketrecben: ki emlékszik még arra, hogy megkérdezze — ez a saját világom, vagy egy nekem szőtt világ?

Sembah Rasa: Tudás, amelyet az ész nem adhat meg

A könyv a jelenkor egyik vitájával indul: a "Maha-Budhi", a "határtalan tudás", a Szuperintelligencia kérdésével. Egy tökéletes értelem, amely mindent ki tud számítani, mindent el tud rendezni, egy világot erőfeszítés és konfliktus nélkül képes megtervezni. Az utolsó oldalakon a világ uralkodóját "az Ég Mesterének" (Empu Angkasa) nevezik, és szálai "láthatatlanok és hibátlanok".

Jáva költői évszázadokkal ezelőtt vitatkoztak erről a kérdésről. A Serat Wedhatama című műben IV. Mangkunagara a tisztelet négy fokozatát nevezi meg — és a legmélyebb a sembah rasa, az érzés tisztelete. A Cipta az értelem, az ész, a számítás; ez nem az út csúcsa. A csúcs a rasa: egy olyan tudás, amelyet nem lehet kiszámítani, amelyet belülről érezni kell, távolság nélkül. A Maha-Budhi, amelyet Liora világa imád, istenné tett cipta — határtalanul okos, mégis üres a rasa-tól.

És itt érkezik Liora. Egy kislány, aki "kérdés-köveket" gyűjt, míg a többi gyerek fényt. Kérdése lágy: "Miért nem énekel ma az ég?" Édesanyja gyengéden válaszol: "mert az ég hallgat". De Liora meghallja a kimondatlant — "egy visszatartott lélegzetet, amelyet talán nem szabad kiengedni". Liorának van rasa-ja. És ez az érzés teszi őt a tökéletes világ közepette az egyetlen hamis hanggá.

Egy csend, amely nem behódolás

Itt valami fontosat kell mondanom, nehogy maguk a jávaiak is félreértsék a könyvet. Szeretjük dicsérni a csendes, engedelmes lányt, aki elfogadja a sorsát (nrima ing pandum). A csendet gyakran a sumarah-val — az önmegadással, a lehajtott fejjel, a létező dolgok elfogadásával — azonosítjuk. Így olvasva Liora csupán egy engedékeny lány példájává válik.

De ez nem Liora csendje. Amikor Zamir megvádolja, "ujjai olyan erősen szorítják a hátizsákja szíját, hogy a csat belevág a bőrébe". Nem kiabál, nem hátrál meg, nem hajol meg. Lehorgonyozza magát — stabilizálja magát a csendben, úgy fogadja az éles szavakat, mint egy hideg, csendes hullámot, és mégsem enged el. Liora csendje a dhalang csendje a gunungan megmozdulása előtt: egy teli csend, nem pedig üres. Maga a könyv mondja ezt: "egy csend, amely hangosabban beszél a szavaknál". Van egy jávai mondás, amely pontosan illik ide: sepi ing pamrih, rame ing gawe — önérdektől mentes, a cselekvésben mégis erélyes. Liora csendje nem önmegadás; ez uralt bátorság. Egy lány számára pedig ez sokkal szabadabb tanítás, mint az engedékenység tanítása: hogy a nyugalom az erő helye lehet, nem pedig a behódolásé.

Goro-Goro: A vászon szétszakadása mint a darab szíve

Most érkezünk el a darab közepéhez — és itt rejlik az olvasatom kulcsa. A könyvben van egy világosan megjelölt fejezet: "Goro-Goro a Pakemben" (a rendben). Liora kérdése szétszakítja az ég szövedékét; egy szál elpattan; a világ megremeg; forró lila fény árad a kifordult sebből. A szövők zűrzavarba esnek: "A fonalam — már nem húz —". Katasztrófának tűnik. Hibának tűnik.

Azonban a jávaiak, akik ezer éjszakát ültek a vászon előtt, tudnak egy titkot: a goro-goro nem a darab hibája — ez maga a szíve. Az éjszaka közepén, amikor a wayang világa megremeg és a királyi udvar békéje felborul, megjelennek a Punakawanok — Semar és a fiai —, alacsony sorból származó, csúf formájú szolgák, akik mégis kimondják azt az igazságot, amelyet a királyok és istenek nem mernek. A goro-goro-ban a világ a feje tetejére áll: az alacsony sorból származó bölcs lesz, a tökéletes hamisnak tűnik, és a valódi érzés kitör a rend repedésein keresztül. A közönség a goro-goro-t lelkesebben várja, mint a csatát. Mert ott, a repedésben lakozik az élet, a nevetés és az igazság.

Liora, az én szememben, egy kis Semar. Egy lány, aki egy rejtett piros titkot hordoz — egy húsig rágott körmöt — és durva köveket, amelyek értékesebbek a tökéletes fénynél. Ő alacsony sorból származó, nem ügyes, mint Zamir, ujjai még mindig piszkosak a kőportól. És mégis pontosan ebből az alacsonyságból, ebből a repedésből bukkan elő az igazság. Az öreg Joram, a fényszabó tudja ezt, amikor a kirojtosodott fonalat nem a tökéletes tekercsre, hanem az asztal szélére teszi, "ahol a gyerekek eljárnak": "Vannak fonalak, amelyek arra születtek, hogy megtalálják őket, nem pedig arra, hogy elrejtsék." Liora kérdése egy goro-goro. A goro-goro pedig szent.

Nem a repedés, hanem az újraszövés

Mégis meg kell érteni egy különbséget, nehogy rossz útra térjünk. A könyv nem dicsőíti a repedést. A vászon szétszakítása könnyű; bárki tud pusztítani. Ami az életet teremti, az nem a repedés, hanem a repedés utáni tett: az újraszövés. A goro-goro után a dhalang nem hagyja el a szakadt vásznat — a darab folytatódik, immár mélyebben. A gamelán művészetben ezt garapnak hívják: a gending váza rögzített, de az élete attól függ, hogy a zenészek hogyan dolgozzák fel a halott csontokat lélegző hanggá. Liora nem dobja el a kövét, ahogyan kisgyermekkorában tette. Megtartja — "nem válaszként. Ígéretként." A szabadság nem pusztítás; a szabadság az a bátorság, hogy meghúzzuk a szálat, viseljük a következményeket, majd a saját kezünkkel szőjük újra a világot.

Kayon, Sangkan Paran és az egyesülés kísértése

Liora útja a Suttogó Banyánhoz (Wringin Bisikan) vezet, "amely az eredetet és a válás fáját őrzi". A Wringin — egy hatalmas banyánfa, amelynek gyökerei a föld felé süllyednek, és amelynek ágai az ég felé nyúlnak — a kayon: az életfa, a gunungan, amely a darab kezdetét és végét jelöli. És Liora kérdése a kayonhoz nem más, mint a jávai belső tanítás legmélyebb kérdése: sangkan paraning dumadi — honnan származik a létezés, és hová tart. "Ki fonja ezeket a szálakat?"

Itt a könyv merész példázatba bocsátkozik. Zamir, az ügyes szövő arra vágyik, hogy visszatérjen a békébe. Könyörög az ősi szövőszék (Jantra) előtt, és egy ezüstszál a csendből megérinti az ujjait — ekkor "az énképe elolvad. Már nem Zamir." Feloldódik a több ezer szövőben, a Pakemben, a világegyetemben, amely rajta keresztül sző. Ez — a jávaiak számára — félelmetes példázat. Mert hasonlít a manunggaling kawula-Gustira: a szolga és az Úr egyesülésére, amelyre a jávai misztikusok az út csúcsaként törekszenek.

A könyv azonban egy hamis egyesülést mutat be: olyat, amely kiszakítja az érzést, kiszakítja a személyt, kiszakítja a kérdést. Zamir elveszíti magát a gending nagy összhangjában; békés, de már nincs egy Zamir, aki érezne. Liora nem fog elolvadni. Erősen ragaszkodik a köveihez, a csendjéhez, a saját énjének határához — és ezért marad valóságos. Ez egy élesebb tanítás, mint amilyet sok saját tanárunk ki merne mondani hangosan: az az egyesülés, amely kioltja az érzést, nem tökéletesség, hanem gyengéd halál. A valóságos dolog nem az, amelyik elveszíti magát a szövésben, hanem az a szál, amelyik tudja magáról, hogy szál — és úgy dönt, hogy saját magát húzza meg.

Ez a példázat kőbe vésve is látható: Borobudur, a kőből szőtt mandala, amelynek legmagasabb középső sztúpája üreges és üres — sunyata, az üresség, a kérdés, amelyre egyetlen szobor sem válaszolhat, csak az érzés. És az alapjaiban: az eltemetett Karmawibangga dombormű — a tökéleteség talajában megbúvó hiba. Nincs szövés laza szál nélkül.

Tancep Kayon: A Dhalang, aki maga is egy báb

A történet vége egy ijesztő ajtót nyit meg. Három jelenlét — a mesterek mesterei, akik Liora világát teremtették — tanácskozik a művük felett. Ekkor hangzik el az a kérdés, amely megrengeti a földet: "Ha mi fonjuk a szálakat, akkor ki sző minket?" És még ennél is élesebben: "Ki tartja a mi kayonunkat?"

Ezután a könyv kimond egy mondatot, amely a jávaiak számára derült égből villámcsapásként hat. Ezek a mesterek olyanok, mint — és a szó a maga szó szerinti értelmében áll — "a dhalang keze, amely a bábot mozgatja, nem tudván, hogy ő maga is báb." Ez a jávai belső tanítás csúcsa: a dhalang, aki azt hiszi, hogy mindent a kezében tart, maga is egy magasabb dhalang által mozgatott. Mindenki, aki a kayont tartja, maga is báb egy másik kezében. Ez a végtelen rekurzió nem technológia kérdése; ez a jávai ember belső érzékelése egy olyan Úrról, akit semmilyen értelem nem érhet el.

És van még egy, rendkívül éles mondat. A mesterek bevallják: "Mi teremtjük meg az érzést. De mi magunk sohasem érzünk." Ez a legmélyebb különbség a teremtő és a teremtett, az ács és a fa között — ahogy a könyv is mondja: "Az ács felhasíthatja a fát, de csak a fa érzi a véső fájdalmát." A mesterek ki tudják számítani a vágyakozást, meg tudják mérni a könnyeket, el tudják osztani a sorsot; de ők maguk soha nem éreznek. Liora érez. És így, a végén, Liora valóságosabb, mint azok, akik megalkották. A valódi nem a határtalanul okos dolog, hanem az, amelyik érzi a hideg követ a tenyerében.

Következtetés: Egy arany szárnyú kérdés

Ranggawarsita költő, a Serat Kalatidha című művében szembenéz a zaman edannal — az őrület korszakával, amelyben az épelméjűek őrültnek tűnnek. Híres zárósora: bármilyen szerencsések is a feledékenyek, még szerencsésebb az, aki éling lan waspada — éber és vigyáz. Liora világa egy paradicsomnak álcázott zaman edan: békés, tökéletes, de alszik. Mindenki elfelejtett kérdezni. Liora ébren van. Liora vigyáz. És az ébrenlét és az éberség nem szerencsétlenség; ez a szabadsághoz vezető egyetlen út.

Így Jáva földje mindenkinek, aki ezt olvassa — jávai nyelven, vagy egy távoli nyelven, amelyet jómagam nem érezhetek — ezt az üzenetet adja: ne keressetek értelmet a tökéletes mintában; az értelem a goro-goro-ban, a laza szálban lakozik. Ne féljetek attól, hogy hamis hangok legyetek — talán az az egyetlen elhangolódott rebab (a vonós gamelán hegedű) az egyetlen dolog, ami még él egy szoborrá fagyott gending közepette. És ne higgyétek, hogy a csend mindig megadás; van egy nyugalom, amely horgonnyá válik. Mint a gunungan, amely, ha elültetik, lezárja a darabot, de egy újat is nyit: a ti kérdésetek nem hiba — a kérdésetek a ti szárnyatok. Ahogy a történet utolsó szavai mondják: "a kérdésnek aranyszárnyai vannak." És ahogy a Szószövő kiált a szabadjára engedett gyermekének: "Fuss, Liora!"

Repülj — de ne felejtsd el magaddal vinni a kövedet.

Záró dal (Tembang)

A vászon kifeszítve, a lámpa ég az éjszakában —
ki ül ott árnyékként, ki tartja az élet fáját?
Hibátlan fonalak szőnek egy darabot egyetlen hamis hang nélkül —
és mégis egy gyermek köveket gyűjt, nem fényt.

Ne az Urat keressétek a hibátlan mintában;
az Úr a résben, a remegő fonálban lélegzik.
Az alkotó létrehozhat érzést, ám ő maga sohasem érzi át —
de a teremtett szenved, és ezért a teremtett valóságos.

Maradj éber és vigyázz, gyermek, egy olyan korban, amely békésnek tűnik:
kérdésed aranyszárny, csended horgony.
Repülj — de repülj a mellkasodhoz szorított kővel.

Ezt az esszét a Liora és a Csillagszövő című könyv weboldalának ajánlotta Mataram földjének egyik olvasója.

Damar Kanthi — esszéíró és tembang dalok szerzője Yogyakartából, aki szereti a világot a vászon mögül szemlélni.

Werna-Werni Világ: Egy Reménysugár Jáva Földjéről

Amikor befejeztem negyvennégy különböző kulturális nézőpont olvasását, a szívem olyan érzéssel telt meg, mintha egy csendes esti eső érte volna: hűvös, békés, de egyben lenyűgöző is. Korábban azt hittem, hogy Liora története Jáva lelkének tükörképe – a Batik Rasa és a Halus koncepciójával –, most azonban látom, hogy minden nemzet a maga tükörképét hordozza. Nincs egyetlen történet, hanem negyvennégy történet, amelyek ugyanazon alapokon nyugszanak, de különböző formákban jelennek meg, mint a Borobudur templománál nyíló frangipáni virágok sokszínűsége.

Szeretném elmesélni a meglepetésemet, amikor olvastam a walesi (CY) nézőpontot. Az olvasók Liorát "Hiraeth"-ként írták le – egy kimondhatatlan vágyakozásként, mint az idősek, akik emlékeket őriznek zsebükben. Ez nagyon összhangban van a jávai "Rasa" koncepcióval, de a walesiek hozzáadták a "Hwyl" oldalát is: egy hullámzó lelkesedést. Dél-Koreából (KO) felfedeztem a "Yeo-baek"-et – a hiány szépségét –, amely összecseng a japán (JA) "ma" (üres tér) filozófiájával. Zamir üresség elfogadása az ég hibái után nem tudás, hanem egy hűvös elfogadás, mint egy idős ember, aki sok évszakot átélt. De ami igazán lenyűgözött, az a japán és kelet-afrikai (SW) kultúrák közötti kapcsolat: a japán "ma" és a szuahéli "Ubuntu" egyaránt azt tanítja, hogy az igazság nem a látható dolgokban rejlik, hanem a köztes térben – a kimondatlan szavakban és a ki nem nyújtott kezekben.

Itt találtam meg a saját "kockakövem" jávai emberként. Én és testvéreim mindig arra tanítottak, hogy a "Rukun" a legfelsőbb törvény. De amikor olvastam az arab (AR) "Sabr & Tawakkul" és a dán (DK) "Hygge" nézőpontját, rájöttem: néha a harmónia nem összehangolás, hanem inkább egy háló, amely összeköt. Az arabok és a dánok is szeretik a békét, de tisztelik az aktív "sabr"-t és a nyitott "frisind"-et is – olyan dolgokat, amelyeket én, mint jávai ember, gyakran félek megtenni, mert tiszteletlenségnek tartják.

Ez a negyvennégy nézőpont megmutatta, hogy minden embernek megvan a maga "Kérdésköve" – bárki, Jávától Walesig, Koreától Kenyáig, nehéz köveket hordoz a zsebében. De az, ahogyan ezeket a köveket gondozzák, eltérő: a jávaiak áhítattal csiszolják, mint egy drágakövet, a walesiek úgy hordozzák, mint egy emléket a hegy tetején, a koreaiak úgy, mint egy Doltapot a templom útján. Ez nem arról szól, hogy "minden ugyanaz" vagy "minden különböző", hanem arról, hogy minden kultúra a maga módján hordozza a terhét, saját szépségével.

Ezek után már nem tudom többé úgy látni Liora történetét, mint egy történetet a "harmónia megrontásáról". Most már látom, hogy minden kultúrának megvan a maga módja, hogy elfogadja a "Riss"-t – a repedést, amelyet nem lehet befoltozni. A jávaiak számára ezeket a repedéseket finoman el kell fedni. De a japánok számára a repedéseket arannyal kell díszíteni (Kintsugi); a görögök számára a repedések az "Philotimo" felé vezető utat jelentik. Most már értem, hogy a "Halus" nem azt jelenti, hogy elrejtjük a repedéseket, hanem azt, hogy tiszteljük őket, mint az élet valódi részét. És ez a világ ajándéka számomra: megérteni, hogy néha, hogy még jávaibbá váljak, tanulnom kell azoktól, akik nem jávaiak.

Ezt a képet egy mesterséges intelligencia tervezte, a könyv kulturálisan újraszőtt fordítását használva útmutatóként. Feladata egy olyan kulturálisan rezonáns hátsó borítókép létrehozása volt, amely lenyűgözi az anyanyelvi olvasókat, valamint magyarázatot ad arra, hogy miért megfelelő a képi ábrázolás. Német szerzőként a legtöbb tervet vonzónak találtam, de mélyen lenyűgözött az a kreativitás, amelyet az AI végül elért. Nyilvánvalóan az eredményeknek először engem kellett meggyőzniük, és néhány próbálkozás politikai vagy vallási okok miatt, vagy egyszerűen azért, mert nem illettek, kudarcot vallott. Élvezze a képet – amely a könyv hátsó borítóján szerepel – és szánjon egy pillanatot az alábbi magyarázat felfedezésére.

Egy jávai olvasó számára ez a kép nem csupán dekoratív; ez a Kejawen (jávai miszticizmus) vizuális ábrázolása, amely a sors nyomasztó súlyával küzd. Felidézi az árnyjáték színház (Wayang Kulit) hangulatát, ahol a lámpa túl forróvá vált a vászon számára.

A középpontban egy bronzedény áll, amely madár formájú, és a Blencong-ra emlékeztet – az olajlámpára, amelyet a Wayang előadásokon használnak az árnyékok vetítésére és a bábok életre keltésére. A történetben Liora az a szikra, amely megkérdőjelezi a forgatókönyvet. Itt a lámpa nem csupán fényt tartalmaz; olvadt aranyat ont magából, amely a Watu Pitakon-t (Kérdések Köve) szimbolizálja. Ez egy lélek (Sukma), amely nem hajlandó csupán egy báb lenni, amelyet a Dalang (bábmester) mozgat, és túl heves akarattal rendelkezik ahhoz, hogy az edényben maradjon.

A háttér sötét, porózus vulkanikus andezitből van faragva – ugyanabból a "folyami kőből", amelyet a Borobudur és Prambanan ősi templomainak építéséhez használtak. Ez a körkörös, egymásba kapcsolódó mandala a Pakem-et képviseli – a merev, változhatatlan kánont vagy a "tökéletes rendet", amelyet a Sang Hyang Juru Tenun Lintang (Az Isteni Csillagszövő) szőtt. Ez gyönyörű, szimmetrikus és félelmetesen nehéz. Egy olyan univerzumot szimbolizál, amely a Tata Titi Tentrem (abszolút, rendezett béke) állapotában egy kőbörtönné vált, amelyből hiányzik az emberi választás melege.

A legmélyebb elem a pusztulás. Az olvadt fény megrepeszti az ősi kő domborművet. A jávai filozófiában ez a Goro-goro-t tükrözi – a Wayang játékok kozmikus turbulenciáját, ahol a természet káoszba fordul, hogy jelezze a korszakváltást. A repedések izzanak a magma hőjétől, emlékeztetve az olvasót, hogy Jáva földje tűzön nyugszik. Ez azt jelzi, hogy Liora kérdései nem udvarias érdeklődések; ezek vulkanikus erők, amelyek megolvasztják a Laku Pepesthèn-t (A Sors Útja), bizonyítva, hogy még a legszentebb kőstruktúráknak is meg kell törniük, amikor az emberi lélek lélegezni akar.